2015. szeptember 11., péntek

Öhm... még élek amúgy

Hahó!

Hihetetlen, de már egy hónapja megérkeztem ide, Szingapúrba.
Elnézést, hogy nem írtam idáig, helyzet az, hogy itt több dolog történik egy hét, mint otthon három hónap alatt, és mire az ember eljutna odáig, hogy leírja őket, addigra már rég máshol tart.

De mivel tudom, mennyire hasznosak ezek a blogok a leendő diákoknak és az Egyesületnek, most végre itt vagyok, és megosztom veletek is, mi történt velem, mióta augusztus hatodikán reggel elindultam otthonról.

Reggel az ötös vonattal indultunk el Budapestre, hogy biztos, ami biztos, időben odaérjünk. Az út jó hangulatban telt, sokat nevettünk és beszélgettünk, valamint volt szerencsém megcsodálni a hosszú ideig utolsó otthoni napfelkeltémet.

Mikor megérkeztünk a reptérre, még elég sok időnk volt a repülő indulásáig, ez azonban gyorsan elment, és én egyszercsak ott találtam magam anyu karjaiban, aki nyugtatgatott, hogy ne pityeregjek. Persze ettől csak még nehezebb volt abbahagyni, de mindegy, azért valahogy összeszedtem magam. Még néhány utolsó puszi, ölelés, aztán beálltam én is a sorba. Anyuék még integettek, míg láttak engem, de aztán már elveszítettük egymást szem elől.

Először utaztam repülővel, és végül még kalandosabb lett, mint arra számítottam. A beszállást vagy fél órával később kezdtük meg, mint kellett volna, valamint a repülőn is vártunk majdnem egy órát. Előttem ült egy magyar család, tőlük tudtam meg, hogy a gép nem kapott felszállási engedélyt.
Végül aztán csak elindultunk, és bár a gép valamennyit behozott a lemaradásból, de így is egy jó órás késéssel értünk Dohába.

Ez annak, akinek több ideje volt átszállni, nem okozott problémát, de néhány ember - köztük én is - lekéste a csatlakozást. A következő járat pedig csak másnap reggel ment, így ott kellett töltenünk az éjszakát. Szerencsére ebből nem lett gond, a légitársaság intézett nekünk szállást (a Qatar Airways-zel utaztam, és bár nem vagyok szakértő ebben a témában, én ajánlom őket) egy hotelben, és még telefonálni is tudtam a fogadócsaládomnak, hogy kések.

Ettől fogva aztán minden jól ment (utólag is köszönet annak a három magyar hölgynek, akik úgymond "vigyáztak rám"), másnap reggel továbbindultam, és estére meg is érkeztem Szingapúrba.
Az elkövetkező két napot a fogadócsaládomnál töltöttem, méghozzá javarészt alvással (jetlag). Azért csináltunk mást is: elmentünk a Botanic Gardens-be, főztünk paprikás krumplit, valamint megnéztük a National Day parádét (Szingapúr idén ünnepli függetlensége ötvenedik évfordulóját).

Hétfőn reggel aztán bevittek a suliba, ahol elköszöntünk egymástól, és kezdetét vette a regisztráció, a bemutatkozás és a berendezkedés. Kicsit kaotikus, de jó hangulatú nap volt, mindenki mosolygott, ismerkedett, bemutatkozott a másiknak - akár többször is, ha kellett. Ez a nap még egy extra meglepetést is tartogatott: kiderült, hogy nem csak ketten vagyunk magyarok Tillával a boarding house-ban, hanem van még egy srác is az én évfolyamomon, András.

Ő nem ösztöndíjas, mint mi, hanem fizetős diák, ezért nem is tudtunk róla előtte. Egyébként vicces, ugyanazzal a géppel jöttünk mindketten, még meg is fordult a fejemben, hogy "mi lenne, ha", de a szüleivel volt, szóval végül nem mentem oda megkérdezni. Mindenesetre most már hárman vagyunk - Ajnával együtt négyen, de ő az East kampuszon van.

Ami a szobatársakat illeti, nem mindig megy minden simán, vannak problémák a tisztasággal vagy a zajjal, és még ha egyiküket is nem kedvelem kifejezetten, azért lehet velük beszélni, és szerintem ez az, ami számít.

Az orientációs héten ismerkedtünk egymással, a sulival és a várossal, elkezdtünk belerázódni a koleszos életbe, készültünk (fizikailag és lelkileg) a sulira. Nagyon élveztük mindanyian, vagy legalábbis én biztos.

Mivel elég hosszúra nyúlna ez a bejegyzés, ha az egész első hónapomat le szeretném írni, így most itt befejezem, a suliról pedig majd egy másik bejegyzésben írok.

Végezetül néhány fénykép:


"A felhők felett mindig kék az ég."
/the Grenma/




Ünneplés a Botanic Gardens-ben


Beköltözés folyamatban




Orientációs hét (The Amazing Adventure - Clarke Quay és Little India)


Random kép a városról


2015. augusztus 5., szerda

Nézz, nézz az ég felé...

"Nézz, nézz az ég felé,
Lehet, hogy még látod éppen, 
Ahogyan a gépem egy felhőn száll."

Az utóbbi napokban ez a szám szólt a fejemben, nem véletlenül. Ugyanis holnap, 2015. augusztus 6-án tizenkét óra ötven perckor felszáll a gépem Ferihegyen, és meg sem áll velem Doháig, ahol átszállok. Szingapúrban majd a fogadócsaládom vár, és velük töltöm a hétvégét, hétfőn ők visznek be a suliba.

Bőröndök már vannak, bepakolva még nincs, és még kell venni néhány apróságot.

Megyek is, sajnos most csak ennyire futotta, de sok a dolgom, és szeretnék időben lefeküdni, reggel ugyanis korán kelek. (Még izgulni sincs időm, ami azért jó. :))

Good bye, Hungary, Singapore, get ready! I'm coming.

2015. július 12., vasárnap

Szingapúr... ó, szóval Amerikába mész?

Hát, igen, mikor elmeséltem közelebbi-távolabbi ismerősöknek, hová is megyek, kiderült, hogy hozzám hasonlóan mások sem túl jók földrajzból.

Volt, aki az USÁ-ba, volt, aki Európába tippelte, volt, aki attól féltett, elcserélnek tevére. Így tehát jobbnak látom, ha szentelek ennek a csodás kis országnak egy bejegyzést.


Szingapúr egy városállam Délkelet-Ázsiában, Malajzia mellett. Szóval itt:



Az éghajlata trópusi, tehát párás, meleg, egész évben harminc fok körül van a hőmérséklet. Elvileg két évszak van, gyakorlatilag meg nincs nagy különbség, egyik rosszabb, mint a másik.

Szingapúr egy elég fiatal (idén ötven éves), de nagyon gazdag, biztonságos, tiszta és persze éppen ezért elég szigorú állam. Annak ellenére, hogy van néhány érdekes törvénye, mint például nem lehet rágózni, egy nagyon nyitott, befogadó, élhető hely. (Legalábbis ezt hallottam néhány ottlakó magyar ismerősömtől.)

Az államforma elvileg demokrácia, de gyakorlatilag nincs ellenzék. Talán illiberális demokráciának nevezhetnénk. (haha :D)

Nos, egy biztonságos, tiszta, gazdag, multikulturális országba megyek Ázsiába, ahol nem fognak eladni rabszolgának, illetve nem leszek senki nyolcadik felesége sem.


Igen, lusta vagyok még tovább írni, ha valaki többet szeretne tudni Szingapúrról, a Wikipédián talál még információt. :)

2015. június 28., vasárnap

Istenhozzád

Bevallom, nagyon sokat rágódtam ezen a bejegyzésen, többször is nekifogtam már, de sosem lett az igazi. Pedig egy csomó, animékből vett, magvas idézetet és közhelyet beleírtam. Talán pont ezért. Elvégre szerintem mi nem voltunk egy átlagos osztály.

Legalábbis szerintem nem sok osztállyal volt még annyi gond, különösen kilencedikben, mint a miénkkel. Persze könnyen lehet, hogy ez csak az én, naiv elképzelésem, nem tudom, nem vagyok tanár. Egy biztos, ha már az osztályfőnök is úgy érzi, hogy tehetetlen, akkor az nem jó.

Márpedig ilyen volt a kilencedik osztály. Nincsenek rá szavak sem, annyira szörnyű. Aztán szépen, fokozatosan, Margaréta tanárnő kezei alatt megváltoztunk, összecsiszolódtunk, érettebbek is lettünk (valamicskét), és tizedik év végére egészen jó kis közösségé váltunk.

Bár lássuk be, azért így is gyakran kapartuk a falat egymástól. Bocs, srácok, de elég kiborítóak tudtok lenni a hétköznapokban. Borzasztó, mikor egész szünetben bömböl a zene (mert ugye "a nézését meg a járását"), mikor a fiúk az osztályban fociznak (és valahogy szinte mindig eltalálnak - tudom, tudom, véletlen), mikor az osztály álompárja aznap hatodszorra veszik össze - jó hangosan -, vagy épp valaki random elüvölti magát.

Persze tudom, én is tudok kiállhatatlan lenni, ezt nem tagadom. (Sőt, ha volt valami, ami kifejezetten idegesített benneteket, írjátok már meg.)

Folyton egymás idegeire mentünk, folyton veszekedtünk, de mégis: valahogy ez így volt rendjén. Bármi is történt, sosem bántam, hogy ide jelentkeztem, ebbe az iskolába, nem pedig egy másikba. Szeretlek titeket, srácok, mindannyiótokat azért, akik vagytok, és egyáltalán nem számít, hányszor kívántuk egymást pokolba.

Tudom, hogy ti is szerettek engem, láttam az arcotokon, és több mint egyértelművé vált az évzárói meglepetésből, valamint a másnapi buliból, amit rendeztetek nekem (még mindig nem értem, hogy nem jöttem rá).

Bár már néhányszor megköszöntem, szeretném megtenni még egyszer. Köszönök minden jó szót, apró gesztust, minden percet, amit együtt töltöttünk. Köszönöm, hogy ilyen fantasztikusan borzasztóak vagytok!

Végül, de nem utolsó sorban pedig szeretném megköszönni drága osztályfőnökünknek, hogy nem adta fel, és azután is ütötte a vasat, hogy az kihűlni látszott. Sokkal tartozunk neki. Sikerült összekalapálnia bennünket egy csapattá.

Nos, srácok, ideje lezárnom ezt a bejegyzést:
Mindent köszönök, Isten veletek! Hiányozni fogtok.



2015. június 14., vasárnap

Válogatás

"A koszos, meglehetősen ócska vonat döcögve-zörögve szelte keresztül az országot. A rajta utazó lány, bár mindig is imádott vonatozni, nézni, ahogyan elsuhan mellette a táj, most egyáltalán nem tudta élvezni az utat. Már meg sem próbált a kezében tartott könyvre koncentrálni, túl ideges volt hozzá. Még mindig nem tudta elhinni, hogy behívták az interjúra..."

Január huszonkilencedike borzalmas nap volt, erre tisztán emlékszem. Semmi sem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. Ezért féltem is megnyitni a "veluxosztondíj, masodik fordulo" tárgyú e-mailt, amely fél tíz után nem sokkal érkezett a postaládámba. De mivel tudtam, hogy az üzenet tartalma akkor sem változik, ha másnap nyitom meg, rákattintottam. Azután sikítottam. Jó hangosan. Szerencsétlen családomra biztosan a frászt hoztam, de akkor ez nem nagyon érdekelt, ugyanis az e-mailben az állt, továbbjutottam a második fordulóba.

Így aztán február 14-én anyukámmal együtt útra keltünk, hogy meglátogassuk a messzi-messzi Budapestet. Ahogyan közeledtünk, úgy lettem egyre idegesebb, pláne, mikor hirtelen azt sem tudtuk, hol vagyunk. De végül egy kis segítséggel csak sikerült eltalálnunk Eötvösbe, ahol egy kedves hölgy, Daniela fogadott minket. Az interjú előtt még volt időnk beszélgetni, így sikerült neki úgy-ahogy megnyugtatnia.

Ezután egy huszonöt-harminc perces beszélgetés következett a három válogatóval. Mindannyian nagyon kedvesek voltak, magamról, a családomról, az esszéimről kérdeztek, illetve kikérték a véleményem néhány, a közelmúltban történt eseményről. Egyáltalán nem volt "kihallgatás-íze" a dolognak, sokkal jobb volt, mint amire számítottam, még úgy is, hogy izgultam.

Nem igazán hittem, hogy továbbjutok (persze, azért reméltem), így kicsit meglepődtem, mikor csütörtökön délelőtt az iskolaújságot szerkesztettük, és észrevettem, hogy jött egy e-mailem az Egyesülettől, miszerint továbbjutottam a döntőbe. Őszintén szólva örültem is neki, meg nem is, még az is megfordult a fejemben, hogy el sem megyek. Viszont ha már elkezdtem, akkor végig is akartam csinálni, így elmentem.

Nem bántam meg, rengeteg mindent tanultam önmagamról az alatt a hétvége alatt, ráadásul megismertem a másik hét "potenciális ösztöndíjast" is. Voltak ugyan nehéz pillanatok és furcsa szituációk, de mindent összevetve megérte a dolog. Érdekes, hogy a döntő alatt egyáltalán nem éreztük azt, hogy mi most voltaképpen versenyzünk egymással, egy (többnyire) jó hangulatú, vidám két nap állt mögöttünk, mikor fáradtan, kicsit már későn hazaestünk.


Nem nagyon hittem, hogy megnyerem a három ösztöndíj közül bármelyiket is, ezért kicsit meglepetésként ért, mikor másnap reggel, matekóra alatt megnéztem az üzeneteim a telefonomon (mentségemre szóljon, már rég végeztem a kapott feladattal), és ott volt.

Gyorsan megnyitottam, és elképedve olvastam:

" Kedves Réka!
Örömhírrel jelentkezem az UWC Magyarország nevében:
A tegnapi megbeszélésen úgy döntöttünk, hogy téged jelölünk a szingapúri UWCSEA ösztöndíjára.
"

Hirtelen megszólalni sem bírtam, csak oldalba böktem Anettet (ő a legjobb barátom), és a kezébe nyomtam a telefont. Néztünk egymásra egy darabig, míg végre sikerült valamennyire felfognunk. Annyi eszem azért volt, hogy ne kezdjek el sikítozni (azért elég nehéz volt megállni :D), így a többieknek csak annyit mondtam, hogy: "Gyerekek, megyek Szingapúrba!" Egyből megértették, mi is a helyzet.

Szünetben pedig rohantam Margaréta tanárnőhöz, valamint felhívtam anyut. Nagyon boldog voltam, nem is nagyon tudtam már odafigyelni a suliban, alig vártam, hogy délután legyen, és felhívjanak az Egyesülettől.


Nagyjából ennyi a válogató történet, végezetül még elmesélek egy érdekességet. A kétnapos döntő előtt vettem egy szerencsesütit egy hangulatos kínai étteremben, ez állt rajta: "Hamarosan jó hírt kapsz.". Persze ez egy hihetetlen általános "jóslat", de tényleg elgondolkodtatott, mikor rájöttem, hogy az értesítő e-mailem tárgya "JÓ HÍR". Furcsa véletlen, vagy a Sors keze? Nos, nem igazán foglalkoztat, de az biztos, hogy érdekes.

2015. május 31., vasárnap

Hogyan kezdődött?

Ismét itt vagyok, ezúttal pedig, ahogyan ígértem, azt fogom elmesélni, hogyan is kaptam meg ezt az ösztöndíjat. (Illetve most csak belekezdek, mert tényleg eléggé hosszú egy történet.) Előrebocsátom, én csupán a Velux-féle ösztöndíj válogatásáról tudok mesélni, ugyanis én olyat nyertem.

A Velux ösztöndíjakat a dán Velux nyílászáró-gyártó cég alapítványa ajánlja fel Közép- és Kelet-Európában élő, szociálisan rászoruló diákoknak. (Ez itt a reklám helye. xD) A Velux válogatója külön zajlik, a nevezők száma is kevesebb, mivel egy szűkebb réteg számára írják ki. Az interjúra tizenöt, a döntőbe már csak nyolc ember jut be. Ez az ösztöndíj olyan dolgokat is fedez, amelyeket a "sima" nem: az utazást, a biztosítást, a nyelvi előkészítést és még némi szerény zsebpénzt is ad.

Ezt, kérem, vegye figyelembe mindenki, aki a válogatóról szeretne hallani tőlem.

És akkor most csapjunk a lovak közé...

A UWC-vel kilencedikben ismerkedtem meg, mikor az interneten nézelődtem a pályázatok között. Azonnal belezúgtam, olvasgattam a témában, de mivel nem voltam még elég idős hozzá, elmentettem a könyvjelzők közé, hogy jövőre visszatérhessek rá. Aztán szépen, lassan feledésbe is merült a dolog, egészen egy évvel későbbig, mikor is a könyvjelzőimet szelektáltam. Azonnal eszembe jutott, mi is ez, elkezdtem böngészni az oldalon... aztán koppantam. Az ösztöndíj nem fizeti sem a kiutazás, sem a biztosítás, sem az egyéb, esetlegesen felmerülő költségeket. Ez le is törte a szarvamat rögtön. Anyukám egyedül nevel engem és két tesómat, tudtam, hogy nem kérhetek tőle ilyesmit.

Így aztán le is mondtam az egészről, és éltem tovább hétköznapi kis életem. 
Persze, ha itt véget ért volna a történet, nem írnám most ezt a bejegyzést, de nem így történt. Egy évvel később, tavaly októberben az osztályfőnököm, Margaréta tanárnő egy halom papírral jött be a magyar tehetséggondozóra, mi pedig fellélegeztünk, hogy ezek szerint valami másról lesz szó, nem pedig az érvelésről, amit elfelejtettünk megírni. kíváncsiak voltunk, hogy miért kell elhalasztanunk a tökéletesen megírt érvelésünk felolvasását.
A tanárnő ismertette velünk a pályázati kiírást, én pedig rájöttem, hogy hallottam már erről. Arra is, hogy esélytelen a dolog, mi ezt soha az életben nem tudnánk kifizetni. Igen ám, csakhogy a tanárnő elővett egy másik papírt is, és olvasni kezdte.

"Az UWC Magyarországi Egyesülete a dán Velux alapítvány támogatásával két ösztöndíjat hirdet meg állami gondozott, leghátrányosabb helyzetű (LHH) kistérségben lakó, ill. roma származású diákok számára, kétéves időtartamra."

Te. Jó. Ég.

Immáron harmadszor jött szembe velem, ráadásul kiderült, hogy van lehetőség teljes ösztöndíjra is. Nem nagyon hiszek a sorsban, de úgy éreztem, ez nem lehet véletlen, mindenképpen jelentkeznem kell. Margaréta tanárnő is bátorított, hogy jelentkezzem, és tudtam, nagyon igazat szólt, mikor azt mondta, senki nem fogja ezt senkinek sem tukmálni. Nos, nem is kellett. :)

A téli szünetben nekiálltam a pályázatnak, bizonyítvány után járkáltam, adatlapokat töltöttem ki, esszéket írtam... mondanám, hogy minden gördülékenyen ment, beosztottam az időmet, és szépen, komótosan írtam meg a pályázatot, de az igazság az, hogy a téli szünet gyorsan elment, én pedig még a leadási határidő éjjelén is esszéket írtam, javítgattam. Bár nagyon álmos voltam, és hagytam volna az egészet a fenébe (három és négy óra között szerintem el is aludhattam néhány percre), akkor is megírtam, mert ha már ilyen hülye voltam, hogy halogattam, meg is érdemlem. Arról nem is beszélve, mennyire megbántam volna, ha csak így hagyom elúszni a dolgot.

Négy órára lettem kész vele, mentem is aludni, aztán hatkor keltem, reggeliztem, majd indultam kémia faktra, a nyolcadik órám után pedig rohantam a postára, és még bőven időben leadtam. Még az egyik, ott dolgozó hölgy is sok sikert kívánt, meglepetésemre tudta, mi az a UWC. :D

Egy biztos, ha valamikor a jövőben egy pályázás előtt álló, lelkesedéstől csillogó szemű diák tanácsot kér tőlem, az elsőszámú tanácsom számára a következő: "NE HAGYD AZ UTOLSÓ PILLANATRA!" Komolyan mondom, tényleg nem érdemes, a végén az ember már csak kapkod, és összecsapja az esszéjét, még akkor is, ha "az utolsó pillanatok embere". Ritkán sül ki ebből bármi jó.

Ezután már nem volt más hátra, mint várni.

2015. május 17., vasárnap

El kellene kezdeni... de mégis hol!?

Tényleg nem tudom, hol kellene kezdenem, annyi mindent akarok elmondani egyszerre, de azért valami logikus sorrendet is kellene találnom, hogy ne zavarjak össze senkit. Mindegy, tegyünk egy próbát. Már úgyis legalább hatodszorra futok neki.

Ki vagyok én, és miért hoztam létre ezt a blogot?

A nevem Réka, egy tizenhét éves, gimnazista diák vagyok Jánoshalmáról. Szabadidőmben futni járok, olvasok, írogatok, valamint a barátaimmal lógok. Tehát semmi különös.
Azonban van még valami más is: azon szerencsés nyolc diák egyike vagyok, akik idén ösztöndíjat nyertek a világ UWC-iskoláinak egyikébe.

Mivel a legtöbb magyar UWC-s diák blogot vezet a kinti élményeiről, tapasztalatairól, úgy döntöttem, én is indítok egyet. Ezzel igyekszem majd segíteni a leendő ösztöndíjasokat, valamint hírt adni magamról az egyesületnek, a családomnak és közelebbi-távolabbi ismerőseimnek.


Mi is az az UWC, és miért is hihetetlenül klassz ez a dolog?

A UWC (United World Colleges) megálmodója Kurt Hahn, német származású tudós. Nagy álom volt az övé: egy olyan iskola, ahol különböző nemzetek fiataljai élnek és tanulnak egymás mellett, ahol toleranciára, más kultúrák megismerésére, befogadására nevelik őket. Az Ő kezdeményezésére nyitotta meg kapuit az első UWC-iskola Walesben, 1962-ben.

Azóta ez a szervezet folyamatosan nőtt, egyre-másra nyíltak az újabb iskolák, és ma már ott tartunk, hogy 2015 őszén megnyílik a tizenötödik is.

A UWC-iskolák kétéves, nemzetközi ösztöndíjakat ajánlanak fel különböző országoknak, ezután az adott országban működő bizottság (a mi esetünkben a UWC Magyarországi Egyesülete) kiválogatja a jelentkezők közül a legrátermettebbeket. A pályázatot általában ősszel írják ki, és fokozatos, többlépcsős válogatással döntik el, kik kaphatják meg az ösztöndíjakat.

Ha érdekel titeket ez a lehetőség, további információkat itt találtok: http://www.uwc.hu/hu/index.html


Hol fogok én két évig tanulni, és mit érdemes a sulimról tudni?

Bosznia, Hongkong, Kanada, Kína, Németország, Olaszország, Örményország, Szingapúr - idén ezekre a helyekre lehetett ösztöndíjat nyerni, én leszek a szingapúri United World College of South East Asia diákja.

Erre utal a blogom címe is. Szingapúr neve szanszkrit "simha" (oroszlán) és a "pura" (város) szavakból ered, tehát magyarul "Oroszlánváros"-t jelent. Az én egyik, család által használt becenevem a "Kiscica", és ugye, mindkettő macskaféle. Roppant elmés, nem? :D Igazából csak semmi más nem jutott eszembe.

A szingapúri suli a világ második UWC-je, a két kampuszra összesen körülbelül ötezer diák jár, az aprócska óvodásoktól kezdve a tizenkettedikesekig.

Én a régebbi kampuszon, a Doveren fogok tanulni, és lesz két hihetetlenül aranyos és kedves másodévesem is: Tilla és Ajna, bár Ajna sajnos az Easten tanul.

A blogjaikat itt találhatjátok meg:

Bevezetésnek talán elég is lesz ennyi, a későbbiekben még majd írok bővebben a válogatásról, a felkészülésről az útra, és minden egyébről, ami még jön.

Végezetül pedig álljon itt az oklevél, amit a UWC Magyarországtól kaptam (ugyan történt vele egy kis baleset, de én biztos vagyok benne, hogy ez csak szerencsét hozhat :)).